Én meg a naplóbejegyzések.
Úgy tűnik, két külön világ. Vagy legalábbis, nem túl közeli világok.
Van egy erős (emberi) vágyam egy új autóra. De valahogy nem állnak hozzá össze
a dolgok.
És ettől frusztrált leszek.
Nagyon.
A frusztációval együtt hű kísérőként megérkezik a tehetetlenség dühe is.
És elfelejtem, hogy a Mester nem így áll hozzá.
Elfelejtem, hogy a Mester nem dől be az elme trükkjeinek, és nem kezd el
számolgatni, agyalgatni, elemezni, kalkulálni.
És egyszerűen csak hagyom magam beleesni ebbe a csapdába.
Mert a Mester csak hátradől, és tudja, hogy minden, MINDEN, így az új autó is,
egyszerűen csak eljön hozzá.
A maga idejében itt van. ITT VAN.
Nincs számolás, kalkulálás, frusztáció, düh.
A Mester csak jókedvűen hátradől a kényelmes karosszékében, és azt mondja:
- Kérek egy új autót, most! Ezt választom!
És akkor az megtörténik. Csak úgy, magától, a legváratlanabb pillanatban. Hogy
a Mester meg tudjon lepődni:
- Jé, ez meg hogy került ide? Ja! Én választottam és teremtettem magamnak! De
jó!
A Mester csak hátradől, lélegzik, és választ. És a dolgok a választásának megfelelően
jönnek el hozzá.
Mert az energia szolgálni akarja őt.
De ezt hagyni kell. Hagyni kell, hogy szolgáljon az energia.
Amint azonban elkezd az elme, az emberke a maga kétségeivel és frusztációival
belemenni és elveszni a részletekbe, az energia is meghátrál, mert nem akar
beleszólni a drámajátékba.
Szóval, csak dőlj hátra, lélegezz, és képzeld el!
Képzeld el, hogy amit választasz, azt megkapod.
Ennyi a dolgod, nem több.
Lélegezni, választani, elképzelni.
Aztán hagyni, hogy megtörténjen. Akár el is
felejtheted, akkor is egyszer meglesz.
Hát nem csodálatos?
Összes naplóbejegyzés:
egy mester naplója
