Emlékszem a parti homok aranysárga ragyogására a kelő napfényben.
Emlékszem, ahogy a tenger lankadatlan csapódik a partra, a muzsikára, amit játszik közben.
Emlékszem a kis kunyhókra, amik ott sorakoznak még ma is emlékeimben a víz közelében, közöttük hálók kifeszítve száradnak.
Emlékszem, minden áldott reggel útnak indulnak a halászok apró csónakjaikon, hogy alámerüljenek a mélybe.
Emlékszem, hogy mi, gyerekek, alig várjuk vissza őket, mert a mi dolgunk a zsákmány szétválogatása.
Emlékszem, milyen, amikor végre zörgő aprópénzt kapunk, nem sokat, az eladott gyöngyökért.
És emlékszem, amikor apám nem jött vissza többé a halászatból.
Aznap senki sem hozott haza semmit.
Csak apám testét.
Cápatámadás.
Abban lelte halálát. Csúnyán megmarta. Elvitte fél lábát, és egy másik
harapásnyom pedig jókora darabot hasított ki az oldalából.
Esélye sem volt a menekülésre.
Emlékszem,
mindig erről van szó: vigyázz, és légy óvatos, ha mozgó árnyat látsz a
vízben, körülötted, vagy a fejed fölött, hagyd ott gyűjtögetést. Hagyd
ott, amit már összeszedtél, vissza a csónakba, és irány a part! Ha nem
így teszel, a bestiák végeznek veled. Nincs semmi, amivel ellenállhatsz
nekik. Hiába az éles kés, nincs emberfia, aki képes volna legyőzni egy
cápát. Még ha egyet. De ezek csapatostul járnak.
Nincs esély.
Apámnak sem volt esélye.
Emlékszem,
ahogy anyám könnyei záporoznak apám testének maradékai fölött a
kunyhónkban. Egész éjjel virraszt a holttest mellett, már nem tud
zokogni, csak némán, hol csukott, hol nyitott szemmel, ül az asztalra
fektetett tetemnél. Föntről, a füstnyíláson át, sápadt csillagok
ragyognak be ránk, míg én aludni próbálok. A tenger hullámai
elhalkulnak, mintha így gyászolnának. Elalszom.
Nem maradhat sokáig a test a idebenn. Oszlásnak indulna.
A parton másnap délután máglyát raknak a falubeliek, apám teste ott
fekszik rajta. Meglocsolják zsírral, meg olajjal, és meggyújtják. Testét
átadják a Földnek, újra por, újra az, mint amiből származik.
Anyám arcára sötét árnyékot vet a gyász, de nem lehet sokáig teret engedni neki.
Az élelem fogytán, elcserélhető gyöngy nincs.
Apám helyére kell állni.
Anyám teszi ezt most, de visz magával engem is, mint legnagyobb gyereket.
Alig nőttem még ki a földből, a kunyhónk bejárati gerendáján lévő
vésetek szerint 9 fordulót tett az év, születésem óta. Ennyi vonal van
ott rajta rólam.
Meg kell tanulnom a gyöngyhalászatot, anyám nem tud
minden áldott nap lemerülni, ha tudna is, nem olyan gyakorlott, mint
apám volt, így ha ketten vagyunk, talán annyit tudunk gyűjteni, mint ő.
Nehéz munka ez.
A Nap épp felkel ágyából, mi már a parton vagyunk. Derekunkra erősítjük
egy kötéldarabbal a kést, amivel majd lefeszegetjük a kagylókat, és
velünk van az övünkön kis kosarunk is, amibe dobáljuk, amit felhozunk a
mélyből.
Fülünkbe zsíros rongycsomót dugunk, orrunkat facsipesszel zárjuk el, a szemünk meg már hozzászokott a sós vízhez.
A víz nem hideg – az év közepe fele járhatunk – de melegnek sem mondható. Még talán, épp jó.
De nem ezért vagyunk itt.
Lent, a felszín alatt, bugyborékolás hatol át tompán a fülünkhöz, és
nagyon kell vigyázni, hogy a fent belélegzett levegő minél tovább bent
tudjon maradni, mert így tudunk sokáig lent lenni, keresgetni,
gyűjtögetni.
Nekem gyorsan elfogy a levegőm, fel kell menjek, de anyám még bírja.
Nem sokkal később követ, és hoz 3-4 kagylót. Aztán újra levegőt vesz, és lebukik.
Én még pihenek. Kimerültem a merüléstől.
De a következő kanyarba megyek vele. Ügyelek, hogy mély, nagy levegőt szívjak be, és benn is tartsam.
Sikerül most annyi ideig maradnom, mint anyának, és találtam pár
kagylót, amiből két-három darabot sikerül lefeszegetnem, és az övembe
dugnom. Közben érzem, hogy feszül a tüdőm, és préselődik kifelé a szám
sarkában a levegő, apró buborékok formájában lebegve a felszín felé.
Nem bírom tovább.
Felfele rugaszkodom, és alig várom, hogy a fejem a víz fölé kerüljön.
Hatalmas sóhajjal engedem ki a levegőt, és zihálva kapkodok friss után.
Mégis boldog vagyok, mert majdnem annyi ideig lenn bírtam maradni, mint anya, és még kagylót is találtam.
Olyan szeretnék lenni, mint apa.
A faluban nem nagyon volt más, aki annyi ideig bírta egy szusszal odalent.
Nagyon kitartó, és bátor volt.
Azt mondják, hatalmas tüdeje volt, legalább, akkora, mint egy bálnának.
Na jó, apám nem volt akkora, mint egy bálna, de a beceneve miatt –
Bálna -, bizonyára nem alaptalan ez a híresztelés róla. És még úgyis úgy
vagyok ismert a faluban, hogy a „Bálna fia”.
Ahogy
telnek a napok, anyám egyre fáradtabb. A sós víz súlyos nyomokat hagy
rajta. Esténként hallom, amint zihálva veszi a levegőt, vagy erőlteti a
köhögés. Tudom, eljön a nap, amikor nem tud többé lemenni, hogy az éhező
szájakat etetni tudja.
Az
utolsó merülésénél alig megy a víz alá, pár métert ereszkedhet talán,
máris feljön, vörös szemekkel, vérző orral. Nem engedhetem többé
lemenni. Magamra vállalom a feladatot. Annyira ügyes vagyok már, hogy
ugyan apám nyomdokába még nem léphetek, de egyedül is tudok nap, mint
nap annyit összegyűjteni a mélység kincseiből, ami elegendő számunkra.
Anyám nem vitatkozik ezzel. Tudja, hogy igazam van. Több ideje jut így legalább a testvéreimre, meg az etetésünkre.
Az
év fordultával megerősödök. Mélyre merülök, annyira, hogy nem sokan
vannak, akik követni tudnának. A zsákmány is jelentősen több, mint
korábban, kicsit jobban élünk így.
Felbátorodom a sikerektől, és
vakmerőbbé válok. Olyan helyekre is elmegyek gyűjteni, ahol más még nem
járt, és a veszély is nagyobb. De látom, hogy jobbat, többet tudok
összeszedni, többet tudunk hát enni, és nem bánom a veszélyt.
Anyám aggódik, próbálom nyugtatni, nem túl nagy eredménnyel.
A kiscsikó bennem dacol az anyai féltéssel.
Emlékszem, milyen esélytelen vagyok.
Már sokadszorra halászom ott, ahol most vagyok. Egy kicsit pihenek,
mielőtt újra lebukok. Elnézek a horizont felé, szemem összeszűkítem,
tenyerem napellenzőként használom, és körbe is kémlelek, ahogy szoktam.
Nem látszik veszély sehol sem. A többiek tőlem kissé távolabb végzik a
munkájukat, rám már nem vetnek ügyet. Megszokták, hogy különc módra
viselkedek.
Nagy
levegőt szívok, amit csak a tüdőm bír, és irány, a víz alá. A lábaim
tolnak lefelé, arra, ahol a fény sejtelmes ragyogása lágy
fátyolrezdülésnek hat a homokon és a sziklákon. Egy nagyobb sziklához
megyek, ahol sok a kagyló, és máris feszegetem fel őket, és rakom az
övemben lévő szütyőbe. Érzem, ahogy a levegő lassan elhasználódik, és
ahogy az izmok egyre nehezebben bírják benn tartani a feszültséget.
Csak még egyet!
Neki is látok, amikor egy árnyék megtöri a napfény lágy ringását az aljon.
Oldalra tekintek.
Annyira elmerültem a gyűjtésben, hogy az óvatosságról elfeledkeztem.
Nagy, szürke árnyék van ott. Kettő is.
Cápák!
Azonnal elindulok felfelé, de a hirtelen mozgásra a bestiák is felfigyelnek, és nyomomba erednek.
Teljes erőmből csapkodok a kezemmel, lábammal, mielőbb el kell érjem a felszínt, és a csónakba kell másznom.
A tüdőmből a levegő halk szisszenéssel tör elő, és parányi gyöngyök
szállnak az ég felé. Szorosan összezárom a számat, muszáj benn maradnia a
szusznak, de a tempós úszás nagyon próbára teszi a tüdőmet.
Végre felérek a víz fölé, kezemmel szorosan kapaszkodok a csónak szélébe, és már épp húznám fel magam, amikor…
…amikor már tudom, nem marad esélyem.
Éles
fájdalom hasít belém, ahogy a cápa beleharap a combomba; megrántja a
fejét, és húsom nagy részét letépi. Kiáltani próbálok, talán sikerül is,
miközben a másik cápa is elkap, ugyanott, és elvesztem az erőm
maradékát.
Látom még, ahogy a többiek riadtan a csónakjukba másznak,
és elindulnak felém, aztán a következő támadással a víz alá merülök.
Igyekszem levegőt venni végső erőim összeszedésével, de érzem, ez nem
lesz elég a megmeneküléshez.
Látom
még, ahogy megint támad egyikük, most az oldalamat véve célba,
szívtájékon, és még tudatomnál vagyok, amikor összeroppantja csontjaim,
és éles fogaival a szívembe tép.
Tüdőmből
minden csepp levegő szabaddá válik, szemem kitágul, és ahogy testem az
igazgyöngyök birodalma felé süllyed, látom, ahogy szétnyílik fölöttem a
tenger kék vize, és látom, ahogy a nap lemosolyog rám, aztán érzem, hogy
apám arca felfénylik, és karjaiba zár.
Hazaértem hát.
Kalocsa, 2014. szeptembere
