Van-e benned?

Van-e benned szeretet?
Önmagad iránt?
Mely mély, mint a végtelen űr.
Ragyogó, mint nyári égbolton a szikrázó csillagok.
És nincs benne feltétel.
Nincs és.
Nincs de.
Nincs ha.
Nincs majd.
Amikor szereted magad reggel, ágyadból kócosan és gyűrötten kelve.
Szereted magad betegen.
Szereted akkor is, ha magad vagy mások szerint vétkezel, hibázol, elbaltázol dolgokat, mérges vagy, düh feszít szét, és átkot szórsz.
És szereted akkor is magad, mikor a tükörbe nézel. Mérlegre állsz. Vagy méricskéled magad másokhoz. (Azt miért is?)
És szereted magad, ha ragyogsz. Sikeres vagy. Vagy nem vagy. Szereted, ha magad vagy, vagy ha nem. Szereted mindig, mindenkor, minden helyzetben.
És amíg ez nincs meg, ez a mély, feltétel nélküli szeretet magad felé, addig másokat nem tudsz szeretni. Csak eljátszod, hogy szeretsz. Ebbe kapaszkodsz. Mert ettől jobb embernek tartod magad. De ez önbecsapás.
Majd ha magad szereted igazán, tudsz szeretni másokat odakint.
Szóval, kezdd el.
Adj egy ölelést magadnak.
Dicsérd meg magad.
Jutalmazd meg magad.
Nyisd meg a szíved – magadnak.
Ha ettől könnybe lábad a szemed, akkor megérkeztél.
Már szereted magad.

Kalocsa, 2019. április 24.

Állapot

Néha csak úgy, kívülről látom magam és a mindennapjaimat.
Ahogy reggel felkelek nehezen az álmok birodalmában tett látogatásom után.
Belenézek a tükörbe, és nem is látom, ki néz vissza rám.
Szükséges és elkerülhetetlen körök letudva, a biológiának megvannak a maga szükségletei, ugye.
Reggeli. Zsömle, kenyér, felvágott, kávé.
Munka. Mindig ugyanaz. Ugyanott.
Az emberek cserélődnek. Mint kirakatban a ruhák. A lényeg azonban változatlan.
Más elfoglaltság. Hogy teljes legyen a nap. Legyen mit csinálni. Legyen értelme.
Legalább mondvacsinált.
Legalább mondva csinálom.
Eltelik a nap.
Vacsora.
Bor. Vagy tea.
Film, esetleg.
Fekvés.
Álmok Birodalma.
Reggel.
Üres sorok a papíron.
Folyton folyvást.

szürke kabát

szeretem ezt a kabátot

évek óta hordom

hideg ha ölel

melegen tart

áldás ha hull

száraz maradok

de ha száz ágra

süt a Nap őszi

tereken

kitárul és engedi

a meleget

hozzám

foszlik már itt-ott

és szakad

megválni tőle

mégsincs szívem

mert hozzámnőtt

egészen

zsebei rejtekén

elfér minden

mi férfiember

magával kell

vigyen

ez már majdnem

szerelem

míg forró kávém

melengeti tenyerem

szemben a széken

csak néz ő

szeliden

szürke kabát

hű társam

jer velem még

tovább

míg vakít a hó a hegyeken

Budapest, 2018.január 20.