fészket rakott

fészket rakott a köd
fák ágai közt
minden fia-lánya
beleköltözött

magamra húzom

magamra húzom
az éjszakát
betakar puhán lágy paplan
lehajtom fejem
Hold a párnám
álomba ringatom magam

éj hűvöse

éj hűvöse takar
be engem
reszkető ágaim
a Hold felé
nyújtóznak némán

újra

újra meghalok
sárgálló kacagással
hullok alá

meggörbültél a térben

meggörbültél a térben
hozzádsimulok
ében kvantumtakaró
libben ránk

kéklő hegyek

kéklő hegyek
morajlanak messze
mit üzennek
vajh"

csodálom

Istenszékén ülök
tekintetem a tájon
csak csodálom

magamhoz

magamhoz ölellek
a csillagos ég alatt
tejszagú Mindenség

összesimulunk

összesimulunk
mint a piskótalapok
édes az élet
veled

holdudvarodban

holdudvarodban elmerül
tekintetem
túljutottam minden
Galaxison

meglebbentem

meglebbentem szárnyaim
angyalpor
száll rám

Van-e benned?

Van-e benned szeretet?
Önmagad iránt?
Mely mély, mint a végtelen űr.
Ragyogó, mint nyári égbolton a szikrázó csillagok.
És nincs benne feltétel.
Nincs és.
Nincs de.
Nincs ha.
Nincs majd.
Amikor szereted magad reggel, ágyadból kócosan és gyűrötten kelve.
Szereted magad betegen.
Szereted akkor is, ha magad vagy mások szerint vétkezel, hibázol, elbaltázol dolgokat, mérges vagy, düh feszít szét, és átkot szórsz.
És szereted akkor is magad, mikor a tükörbe nézel. Mérlegre állsz. Vagy méricskéled magad másokhoz. (Azt miért is?)
És szereted magad, ha ragyogsz. Sikeres vagy. Vagy nem vagy. Szereted, ha magad vagy, vagy ha nem. Szereted mindig, mindenkor, minden helyzetben.
És amíg ez nincs meg, ez a mély, feltétel nélküli szeretet magad felé, addig másokat nem tudsz szeretni. Csak eljátszod, hogy szeretsz. Ebbe kapaszkodsz. Mert ettől jobb embernek tartod magad. De ez önbecsapás.
Majd ha magad szereted igazán, tudsz szeretni másokat odakint.
Szóval, kezdd el.
Adj egy ölelést magadnak.
Dicsérd meg magad.
Jutalmazd meg magad.
Nyisd meg a szíved – magadnak.
Ha ettől könnybe lábad a szemed, akkor megérkeztél.
Már szereted magad.

Kalocsa, 2019. április 24.

Állapot

Néha csak úgy, kívülről látom magam és a mindennapjaimat.
Ahogy reggel felkelek nehezen az álmok birodalmában tett látogatásom után.
Belenézek a tükörbe, és nem is látom, ki néz vissza rám.
Szükséges és elkerülhetetlen körök letudva, a biológiának megvannak a maga szükségletei, ugye.
Reggeli. Zsömle, kenyér, felvágott, kávé.
Munka. Mindig ugyanaz. Ugyanott.
Az emberek cserélődnek. Mint kirakatban a ruhák. A lényeg azonban változatlan.
Más elfoglaltság. Hogy teljes legyen a nap. Legyen mit csinálni. Legyen értelme.
Legalább mondvacsinált.
Legalább mondva csinálom.
Eltelik a nap.
Vacsora.
Bor. Vagy tea.
Film, esetleg.
Fekvés.
Álmok Birodalma.
Reggel.
Üres sorok a papíron.
Folyton folyvást.

szürke kabát

szeretem ezt a kabátot

évek óta hordom

hideg ha ölel

melegen tart

áldás ha hull

száraz maradok

de ha száz ágra

süt a Nap őszi

tereken

kitárul és engedi

a meleget

hozzám

foszlik már itt-ott

és szakad

megválni tőle

mégsincs szívem

mert hozzámnőtt

egészen

zsebei rejtekén

elfér minden

mi férfiember

magával kell

vigyen

ez már majdnem

szerelem

míg forró kávém

melengeti tenyerem

szemben a széken

csak néz ő

szeliden

szürke kabát

hű társam

jer velem még

tovább

míg vakít a hó a hegyeken

Budapest, 2018.január 20.

ki tudja

éveimnek száma

sokasodik csak

még élem e földön

napjaim

ki tudja

hányadszorra már

de nincs változás a

nap alatt

ki tudja

évmilliók óta tán

csak jönnek

és múlnak az életek

de

ki tudja

miért

ó, istenem

én vagyok magam

csak

magamnak egyedül

hiába van köröttem

milliárd más lélek

nem tudja egy sem

én miért

hogyan

és hova megyek

ki tudja

lehet egyszer

célba érek

és én leszek

vagy tán

vagyok

magamnak

az

egyetlen isten

ahogy te is

a

magadé

ki tudja