hideg-sápadt csillagok alatt
lelkem háza lágy mohaágyon áll
ott jártam én éjszaka
sorba nézve minden szobát
ajtók nyíltak előttem
láttam, mi én vagyok
barna hullámzó föld
szőnyegek, mintájuk ismerős
zárt helyiség jött
küszöb alól fény dereng
benyitottam, hívott az ismeretlen
Te voltál ott anyaszült meztelen
s három társad nézett rám
csöndben, gyilkos-nesztelen
hozzámléptél, átölelt két karod
bennem összeomlott minden fogadalom
fehér nyulak sora szalad
szomszéd házakba kertek alatt
csókod elolvadt ernyedt ajkamon
oly finom volt és csábító
hogy erre most nincs is szó
ó, ősök, ti most hiába jöttök
hirdetni nekem ész szavát!
de elmúlt a pillanat
ölelésed
csókod
bőrömön porladt szét
lelkem házában bolyongok váztalan
s tudom, hiába akarok más lenni
nem lehetek
mint aki vagyok
bármit teszek ellene
én
izzadt álmok vésnek
lelkembe mély ráncokat rég
izzadt álmok bűze húz
igaz önvalóm felé
hazudhatsz
leplezhetsz
küzdhetsz
de nem tudsz úgysem
sehogysem
más lenni most
e
földtekén
(s ha ez nem volna elég:
Te Én vagy,
Te pedig Én)
Kalocsa, 2014. 08. 26.