hazug álmok lepik el
hontalan létemet
mezítelen járok bár
textil fedi testemet
vagyok Föld porában
fuldokló sejttömeg
keresem utamat
mely végre hazavezet
Nap sugara áraszt rám
édes-csurgó meleget
de Maya fátyolán át
ez engem nem vezet
Hold sarlója bátorít
lássam a szépséget
ám csalfa képzelet
mit észlel az ideg
zúgnak fent lombok
lüktetnek lent lények
bárhová ha nézek
csalfa kép mi tárul
valóság tükrébe
elfúló lét
kalodázott értelem
ki tehetné sem
tesz mást csak
gyűjt sok fémlemezt
nem tudja hogy
egyszer mindenért
teljesen megfizet
az inga mindig
biztosan visszaleng
ócska álmok járják
utcákat, tereket
szürke hamu lepi be
napsütötte létemet
ó, minden oly hiábavaló!
nincs itt most kiút
annak, ki halandó
vagy tán csak úgy képzelem
Kalocsa, 2014. 06. 02.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése