Ó, avar!

Meghalt levelek tömege, ó avar!

Mennyei zizegésed mindig felkavar!

Rád lépni én ilyenkor alig merek,

Bokáig, sőt! Térdig beléd süppedek

S félek, elsüllyedek egészen benned,

S mégis: oly jó ott lenni;

Valami féktelen, elfeledett gyermeki

Öröm és boldogság az, mi

Szívemet ilyenkor ellepi.

Hozzád bújok, s te hancúrozol

Önfeledten velem,

Ha pedig fordulok, fölébem kerekedsz.

Mint két szerelmes, vadul szeretkezünk,

Miközben pörgünk-forgunk veszettül.

Az emberek csak bámulnak,

csóválják fejüket,

Nem értik, mi ez az őrület.

Semmi más tulajdonképp,

Mint gyermeki hevület,

Így, ősszel, mikor

A levelek eldobják az életet.

 

Kalocsa, 2009. november 1.

Versek a természetről: természet