Húsomba mar a fájdalom, a lelkem ma már belehalt, hogy távol vagy tőlem, s nem láthatom arcodat. Szívem szaggatja százfelé ez a kegyetlen gyötrelem, nincs egy ép darabja sem, lassan mind érted eped. Nem látok, és nem hallok, hiába szólnak hozzám, fülem, szemem, eszem, mindig tefeléd jár. Üt, vág, belémrúg, nem hagy békét egy percre sem, a kín: nem vagy velem. Tudom jól: Te nem tudod, velünk már mi legyen, eldönteni ezt én nem sürgethetem. De minden egyes óra, perc, másodperc, mi kétségben telik el, kínoz és gyötör: könyörületet nem ismer. Hiába számolok meg minden pillanatot, mi még hátra van, míg újra ihatom mohón szavadat, attól még lassabb m i n d e n e g y e s p i l l a n a t. Mar a fájdalom, húsomat eszi. Nem tudom, meddig bírom ezt ki. Haladok tán az őrület felé… vagy minden percben meghalok kicsit…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése